Egyre többször vagyok futók társaságában, abból adódóan, hogy nővérem is hobbyként fut, futóversenyekre jár, és általában én a legtöbb esetben vele vagyok, mint fotós és szurkoló :) Nem, nem kaptam kedvet a futáshoz...bár meg kell, hogy mondjam legutóbb amikor a jó kis futócipőjét felpróbáltam, átfutott a gondolat a fejemen, hogy ebben talán nem is fájna a derekam ;)
Múlt hétvégén viszont egy kis csapattal az Ultrabalatonon találtuk magunkat, 8 futó, két autós kísérő és egy biciklis kísérőkkel egyetemben. Az egyik autós kísérő én voltam természetesen :).
Meg kell, hogy mondjam, nagy élmény volt. Már az előző nap izgalmas volt, mi értünk leghamarabb oda a helyszínre, felvettük a pólókat és a startcsomagot. Este mikor már megérkeztek a csapatunk tagjai, a panziótól újra átmentünk a Club Aligába, ahol tészta party volt. A hangulat szuper volt, jó volt nézni a csapatokat, akik már izgulnak a másnapi kihívás előtt.
Voltak egyéni futók, akik a 212 km-t egyedül vagy két részletben, vagy non stop futották. Nem semmi. Amikor már szombaton úton voltunk akkor esett le igazán a futóknak,hogy mire is vállalkoztak. Az időjárás nem kímélte őket, hol szakadt...ömlött az eső, hol száz ágra sütött a nap...Ekkor eszembe jutott, hogy ez az Ultrabalaton olyan lehet a futóknak mint a zarándok út. Ha esik, ha fúj, te mész. Gondolj bele elindul az egyéni futó...fut fut, jön eső, ő fut tovább mert kell, mert idő van, később 40 fok, ő fut, mert futni kell, utána jön az eső újra, de addigra már megtanulja szeretni az esőt...mert miért is ne, az előbb a 40 fok meg túl meleg volt :)) Aztán utána már a meleg sem zavarja, csak fut :)
Szóval mint autós kísérő is sokat láttam, tapasztaltam. Itt fáj, ott fáj, de futottak a lányok, fiúk, mert futni kell, nincs mese. Előkerültek a tapaszok, a banán, az ilyen olyan ital, izgultak, de többnyire olyan időket futottak amit edzéseken ritkán, mert itt hajtotta őket a versenyszellem :) Itt erőre kaptak, mert szuper érzés volt körbe futni a Balatont, meg amúgy is csak úgy futni...
Nekem az északi part még mindig a kedvencem maradt. Most bementünk Pécsely-Dörgicse-Mencshely dombjai közé (bár futva nem semmi szakasz) és csodálatos volt. Mindig csak a 71 -es útról láttuk a táblákat, de most hogy átautóztunk rajtuk, azt kell mondjam, gyönyörű volt. Szeretnék egyszer visszamenni egy jó turára oda :)
Szóval visszatérve a futókra, nem semmi teljesítmény. Vannak köztük olyanok, akik sétálva kezdték, vagy akik korábban betegek voltak, és a futás lett az életük. Félmaratonokat, maratonokat ... ultrabalatonokat futnak, mert jólesik :) Mert kihívás, mert akarják...a Test és a Lélek együtt :)
Egy kép a mi kis csapatunkról a célba érkezés után. A VaDKörték :)
